2015. február 22., vasárnap

Érdemes becsületesnek lenni?

Tárgyaink hajlamosak arra, hogy időnként önálló életre keljenek és egy adott ponton úgy döntsenek, hogy nélkülünk folytatnák tovább földi pályafutásukat. Ezzel az ember a legritkább esetben ért egyet, hiszen nem azért vásároltuk meg őket, hogy egy elvesztésnek álcázott menekülési kísérletet csak úgy szó nélkül hagyjunk. Svájcban szerencsére van esélyünk arra, hogy a szökevényt nyakon csípjük, de ehhez azért nem árt tudnunk, hogy nagyjából hol vált meg tőlünk szeretett sálunk, esernyőnk, mobiltelefonunk stb.

A talált tárgyak többnyire méltó bánásmódban részesülnek. Az erdőben, útközben, buszmegállóban elhagyott holmit az arra járók általában az út szélén lévő bokorra, padra teszik, hogyha visszamegyünk, könnyebben megtaláljuk és addig se heverjen a porban, sárban, ne léphessen rá senki. A járműveken meglógó tárgyakat a becsületes megtalálók leadhatják, de a takarítószemélyzet, a kalauz vagy a sofőr is ugyanoda viszi.

Legalábbis mostanáig így volt. Azonban nyilvánosságra került egy ügy, melyben a zürichi reptérre érkező család a vasútállomásra menet talált egy köteg bankjegyet, amit becsületesen le is adott a jegypénztárnál. Mivel nagy összegről volt szó (1400 frankról), a család néhány hét múlva telefonon érdeklődött a vasúttársaságnál, hogy mi történt a pénzzel, jelentkezett-e, aki elhagyta. Érdeklődését egy 100 frankos jutalom követte, amit becsületes megtalálóként kapott. 

Az ügy kapcsán kiderült, hogy a vasúttársaság területén talált mindennemű tárgy az SBB tulajdona, azaz a megtalálónak törvényi kötelessége azt leadni. Naponta több mint 2.000, évente több mint 100.000 tárgyról van szó. Van, aminek a tulajdonosa beazonosítható, a tárca nélkül talált készpénzé azonban nem. Ebből már ki is lehet találni, hogy az SBB bizony megtartotta azt a bizonyos 1400 frankot és a 100 frankot is önként, azaz törvényi kötelezettség nélkül fizette a megtalálónak. Az általános gyakorlat szerint a talált összeg 10%-át, de maximum 100 frankot fizetnek a pénz leadójának, bár úgy tűnik, ezt is csak akkor, ha az illető később újra jelentkezik.

A statisztika szerint minden 2. elveszett tárgy tulajdonosa előkerül. A megmaradt tárgyakat nem tárolják a végtelenségig, 3 hónap elteltével átkerülnek egy központi helyre, a reptereken és a buszokon találtakkal együtt. Így már összesen havi 60-80.000 darabról van szó, igaz, a táskák tartalma mind külön-külön számít. Zürich Wollishofenben (Albisstrasse 54) van egy "áruház", itt lehet megvásárolni őket, az értékesebbeket pedig itt bocsátják árverésre. Márpedig nem nagyon ritkák az értékes tárgyak sem. Rolex óra, 18 karátos ararny Chopard fülbevaló gyémántkövekkel, arany collier, számítógép - ez csak néhány azok közül, melyeket a filmben látható árverésen eladásra kínáltak. Ezen kívül online shopból is válogathatunk a megmaradt talált tárgyakból, de a Ricardo.ch-ra is feltesznek belőlük. Az ilymódon befolyt bevételt a Talált Tárgyak Osztályának (Fundservice) fenntartására fordítják, csakúgy, mint a megtartott talált készpénzt. A fenntartás pedig milliós nagyságrend, ami nem is csoda, elnézve, hogy mennyi munkát ad a rengeteg elveszett holmi.





Mit tehetünk, ha az SBB valamelyik vonatán vagy vasútállomásán hagytunk el valamit? Az SBB honlapján elektronikusan leadhatjuk az elveszett tárgy adatait, de keresési megbízást is indíthatunk. Sajnos semmi sincs ingyen. Legjobban azok járnak, akiknek GA-juk van (éves országos bérlet), nekik csupán 5 frankjuk bánja tárgyanként, akiknek semmilyen bérletük sincs, azoknak 20 frank a díj. Külföldre is postázza az elveszett és tulajdonosára talált tárgyat, ez azonban 50 frankba kerül, amihez még a postaköltség is hozzájön.

Mi az, ami az internet olvasóközönségét annyira felháborította? Hát az, hogy többségük abban a hiszemben adja le a megtalált tárgyakat és pénzt, hogy eredeti tulajdonosuk ott előbb-utóbb megtalálja azokat. Az azonban teljesen kiverte náluk a biztosítékot, hogy az SBB saját tulajdonává válik mindaz, amit náluk hagytak el. Sokan úgy reagáltak erre, hogy ha ezt tudták volna, inkább magukkal viszik, amit megtaláltak. A fogyasztáspszichológus szavait idézve, a vasúttársaság eljárása teljességgel törvényes, azonban nélkülöz minden morális érzéket.

2015. február 19., csütörtök

Bábeli zűrzavar az egészségügyben

Kantonsspital Aarau mit neuem Internetauftritt: Für Patienten und Gesundheitspartner wird der virtuelle Zutritt zum Spital erleichtert Quelle: GA
Fotó innen

Ismét az egészségügy került terítékre, vagy máshonnan nézve az itt élő külföldiek. Ezúttal tehát a két népszerű téma kombinációját elemzi a sajtó és tárgyalja jelenleg a parlament, mivel az orvosszövetség egyre nagyobb nyomást helyez rájuk. Lobbitevékenységükkel azt kívánják elérni, hogy csak azok az egészségügyi dolgozók kaphassanak Svájcban munkát, akik az ország legalább egy hivatalos nyelvén beszélnek.

A helyzet ugyanis az, hogy az egészségügyben nagy a szakember-hiány, több, mint a gazdaság bármely más területén. Nemcsak ápolókból, hanem orvosból sincs elég. Svájc pedig elég vonzó ország ahhoz, hogy a hiányt - ezen a területen is - külföldiekkel pótolják. A kórházakban és klinikákon dologzók 32%-a külföldi, amin belül a külföldi orvosok aránya még ennél is nagyobb, 41%. A francia és az olasz nyelvterületen pedig az összes kórházi dolgozó 40%-a nem svájci.

Az egészségügyben azonban súlyos következménye lehet annak, ha a beteg és az orvos nem beszélnek közös nyelvet, vagy ha az orvos nem beszéli olyan szinten a helyi nyelvet, hogy teljes mértékben megértethesse magát a pácienssel, vagy hogy megértse a beteget. A többség a szomszédos német nyelvterületekről, azaz Németországból és Ausztriából érkezik, de amióta Németországban javultak a munkakörülmények, egyre több német orvos tér haza. Helyüket pedig lengyel, bolgár és román orvosokkal töltik be, de az USÁ-ból is verbuválnak. Legtöbben - állítólag - a pszichiátriákon helyezkednek el, mert ez a terület kevésbé vonzó a svájci orvosok számára.

Az orvosi szakzsargon amúgy sem egyszerű, sokszor az anyanyelvünkön sem értjük, amit az orvos mond, nem megfelelő nyelvtudás esetén pedig megduplázódnak a nehézségek és a félreértés esélye. Az újságban a szimpla, ámde nagyonis kellemetlen félreértésektől a teljes meg nem értésből fakadó halálesetig több példát is felhoznak. Svájcban ugyanis, a szomszédos országokkal ellentétben, nem kötelező az orvosok számára a helyi nyelv ismerete. Ennek esetleges szigorítását tárgyalja most a parlament.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy nem csak az egészségügyi személyzet 30-40%-a külföldi, hanem a betegek egy része is, hiszen arányuk a teljes lakosság több mint 20%-a és ők sem mind beszélik a nyelvet.

A zürichi egyetemi kórházban újságírói kérdésre elmondták, hogy kénytelenek olyan orvosokat is páciensek közelébe engedni, akik nem értenek, beszélnekk kellőképpen németül, de gyorsan hozzátették, hogy járnak nyelvtanfolyamra. Abban egyetértenek a szakértők, hogy fontosabb a szak-, mint a nyelvtudás, mert a nyelvtudás könnyebben pótolható.

A háziorvosi rendelőben, ahová járunk, az orvosok legalább fele német, ugyanitt az egyik gyerekorvosunk amerikai. Sajnos volt alkalmunk két kórházat is belülről megtapasztalni. Magunk is meglepődtünk, mennyi külföldi dolgozik ott. Az egyik mentős német, a másik kínai, a főorvos bolgár, néhány kezelőorvosunk német, egy másik olasz (ő pl. nem beszélt túl jól se németül, se angolul, bár azért sikerült kölcsönösen megértetnünk magunkat), az ápolók között pedig tunéziai és cseh is volt. Volt olyan vizsgálat, ahol én tolmácsoltam, igaz, az orvos svájci volt, de kivételesen az angol nyelvtudás kellett volna. A főorvos - amikor kiderült, hogy magyarok vagyunk - elhozott bemutatni a kórházból egy magyar orvost (csak úgy, szívességből), és ugyanebben a kórházban, 2 emelettel lejjebb a szemész is magyar volt, de az egyik vizsgálatot egy amerikai orvos végezte. A lakásunktól náhány száz méternyire található rendelőben magyar nőgyógyász rendel és van a közelben egy magyar gyerekorvos is.

A nyelvismeret törvényi előírása a parlament alsóházában már megbukott. Az egyértelmű indokok mellett sok érv szól ellene, hiszen azoknak, akik nem találkoznak beteggel (kutatóorvosok, patológusok, a laborban dolgozók), nem feltétlenül szükséges a helyi nyelv ismerete, az orvosok között az angol a legkézenfekvőbb közös nyelv. Viszont ha azt írják elő, hogy az ország legalább egy hivatalos nyelvét beszélnie kell az egészségügyben dolgozóknak, az sem segít sokat, hiszen egy Zürichben dolgozó orvos hiába beszél olaszul, azzal még nem megy sokra a német nyelvterületen. Tehát emiatt kár lenne orvoshiánnyal küszködni. Ha baj van, jobb egy más nyelven beszélő orvos, mint semmilyen.

A kantonok sem támogatják a szigorítást, mert tisztában vannak azzal, hogy nagy a szakemberhiány, kiképzésük azonban sokba kerül.

Kíváncsian várom, hogy milyen megoldást fognak találni, melyben mindenki - páciens, orvos, kórház, kanton - a lehető legjobban jár és az egészségügy színvonala sem szenved csorbát.

2015. február 10., kedd

A politikus - elvileg - nem főfoglalkozás

Kép innen


Mélyen gyökerező hagyomány, mely több mint 150 évre tekint vissza, hogy a köz szolgálatában végzett munkákat Svájcban "mellékállásban" végzik. Ezt a rendszert Milizsystem-nek nevezik. Ugyanúgy hozzátartozik Svájchoz, mint a közvetlen demokrácia, a semlegesség vagy a föderalizmus.

Maga az alkotmány (Bundesverfassung) is tartalmazza az általános rendelkezések között, az egyéni és társadalmi felelősség címszó alatt, hogy "Minden egyes személy felelősséget vállal önmagáért, és képességei szerint hozzájárul az állami és a társadalmi feladatok elvégzéséhez". Egy demokratikus államban ugyanis nagyon fontos, hogy a jogok és a kötelességek egyensúlyban legyenek.

Legismertebb, legáltalánosabb példája a katonaság (a milícia szóról eleve értelemszerűen ez jut elsőként az ember eszébe), mely nagyrészt mellékállású katonákból és elöljárókből áll (lásd kötelező sorkatonai szolgálat). Ugyanez érvényes - elvileg - a politika minden szintjén, de az élet más területein is - az önkéntes munka "intézménye" átszövi a társadalmat. Az Avenir Suisse "ötletgyár" szerint Svájc sikerének a Milizsystem a titka. Az emberek nemcsak választhatnak, szavazhatnak, hanem megvan a lehetőségük arra, hogy a közéletben is részt vehessenek, mégpedig egyenrangú félként. Mindegy, hogy milyen háttérrel rendelkeznek, sőt, minél változatosabb, annál jobb.

A törvényhozásban a társadalom minél több szintjéről és szegletéről érkeznek javaslatok, hozzászólások, annál jobb. A végső szót végül úgyis a NÉP hozza meg, tehát, ha tagjai a parlamentben is ott ülnek (plusz a különböző lobbisták), akkor nagy eséllyel nem fogják megtorpedózni referendummal a törvénytervezetet.

Ez a jól kitalált és régebben jól működő rendszer sajnos egyre inkább kezd meginogni. Jelenleg 100.000 fő visel valamilyen politikai funkciót, egy részük mellékállásban, egyre nagyobb hányaduk azonban főfoglalkozásban. Egy korábbi cikkből az derül ki, hogy a szövetségi parlament alsó- és felsőházának képviselői egyszerűen annyira leterheltek, hogy nincs olyan komoly civil állás, amit emellett végezni lehetne. Egy 2003-2007 közötti felmérés szerint a szövetségi politikusok csupán alig több mint 10 %-a tölti munkaidejének 1/3-át a parlamentben, politikusi munkával, mellékállásként. A 200 fős alsóházban (Nationalrat) még ennél is kevesebben, mivel túlságosan sok időt vesz el - állítólag - a politikusi munka. Persze vannak olyan politikusok is, akik a politika több szintjén is szerepet vállalnak. A főállású politikusokat Berufspolitiker-nek nevezik.

Nemrég volt Christoph Blochernek (nemrég lemondott felsőházi képviselő, az SVP helyettes pártvezetője és sikeres vállalkozó) egy javaslata, miszerint a parlamenti képviselők fizetését (juttatását) csökkentsék évi 50.000 frankra (jelenleg egy Ständerat, vagyis alsóházi képviselő átlagosan 138.000 frankot keres, egy Nationalrat, felsőházi képviselő pedig 20.000-rel többet). Arra gondolt, hogy ezáltal csökkenne azok aránya, akik csak képviselőként dolgoznak (a fiatalok között egyre több ilyen van) és így rákényszerülnének arra, hogy civil munkát is vállaljanak.  Előterjesztésében a parlament megreformálása is szerepel, ami még a mostaninál is kevesebb idejét venné igénybe a képviselőknek. Megszüntetné az állandó bizottságokat (a képviselők többnyire bizottságokban dolgoznak a parlamenti ülészszakok mellett) és ad-hoc jelleggel állítaná fel őket. Úgy gondolja, hogy az 1/3-2/3 arány lenne kívánatos, vagyis a civil élet kapna nagyobb hangsúlyt. Szeretné, ha a poltitika milícia-jellege újra megerősödne. 

Christoph Blocher javaslata nagy visszahangot váltott ki, mivel az érintettek szerint így máris csak a felső "tízezer" képviselői képviseltetnék magukat a parlamentben, mert más nem engedhetné meg magának. Ugyanis igaz, hogy a parlament csak évente 4-szer 3 hétig ülésezik, azért ennél több időt vesz igénybe maga a munka.

Helyi szinten azonban nem kifizetődő dolog már most sem a politikusság, hacsak a kapcsolatokat annak nem vesszük. Vannak olyan települések, ahol nagy gondot okoz embert találni. Talán ezért vannak olyan települések, melyek egyesülnek.

Összefoglalva: az alapelv, miszerint a politikai élet különböző szintjein a civil élet szereplői töltsenek be különböző funkciókat, nagyszerű, de valószínűleg újra kell gondolni a feltételeket ahhoz, hogy valóban egyenlő feltételekkel tudjon részt venni benne bárki, a vidéki gazdálkodótól a kisvállalkozón és a bankáron át az egyetemi professzorig.

Korábbi poszt a parlamentről és a lobbistákról itt, a népszavazás intézményéről itt, a nők választójogáról itt.

2015. február 7., szombat

Referendum és iniciatíva - a közvetlen demokrácia eszközei

Tankstellen-Arbeitszeiten, Wehrpflicht-Abschaffung und Epidemiengesetz: Was die Abstimmungsergebnisse für die Schweiz bedeuten
Kép innen


Közeledik a következő népszavazás időpontja, ami idén nőnapra, március 8-ra esik. Ennek apropóján nézzük át, hogy is működik a demokratikus intézményrendszer Svájcban.

Magyarország és Svájc között rengeteg különbséget találhatunk, de az egyik legfontosabb az ország sorsát illetően talán az, hogy míg Magyarországon az emberek feje fölött döntenek, egyik-napról a másikra újabb törvények születnek, esetenként akár visszamenőleges hatállyal is, addig Svájcban addig gyakorlatilag semmit sem tehet a törvényhozás, amíg a nép jóváhagyását nem adta.

A Svájci Államszövetség 1848-as megalakulása óta többféle eszközzel teszi lehetővé állampolgárai számára a közügyekbe való beleszólást. Már az ország első, 1848-as alkotmánya is tartalmazta az alkotmánymódosító kötelező referendum és az alkotmányozó iniciatíva fogalmát. A fakultatív referendum 1874 óta élő gyakorlat.

Évente négy fix dátum van (február/március, május/június, szeptember/október, november - évekre előre megadva, jelenleg 2034-ig, hogy pontosan mikor), amikor a választópolgárokat az urnákhoz szólítják (bár otthonról, elektronikusan is lehet szavazni). Ilyenkor a törvényhozás mindhárom szintjén, azaz szövetségi (országos), kantonális és helyi kérdésekben adhatják le voksukat. Lássuk, hogy pontosan milyen formában.

A szövetségi törvényhozás munkáját nagymértékben meghatározza az, hogy a "népnek" a referendumok révén vétójoga van. A referendumok két fajtája létezik. 
  1. Minden olyan törvénymódosítás, ami az alkotmányt érinti, kötelező referendum tárgya, azaz az alkotmányt csak a nép jóváhagyásával lehet módosítani.
  2. Fakultatív referendumra az egyéb törvénymódosítások esetében kerül sor, de csak abban az esetben, ha a törvényhozást követő 3 hónapon belül 50.000 aláírással megtámogatva petícióban kérvényezik ezt. Ezért az újonnan hozott törvények csak 3 hónap elteltével válnak hatályossá, kivéve persze, ha népszavazási kérelem érkezik közben. Természetesen nem lehet minden törvényjavaslatot megtámadni, így a honvédelmi és a szövetségi költségvetésbe sincs beleszólása a népnek.
Ha bármelyik referendumon az állampolgárok a törvény ellen szavaznak, akkor az semmissé válik és kezdődhet elölről a törvényhozási folyamat. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindent megvétóznak. 1848 és 2014 között összesen 217 kötelező (alkotmánymódosító) referendum volt, melyek közül 55-öt utasítottak csak el. A fakultatív referendumoknál egy kicsit magasabb az elutasítási arány. Az összesen 176 kérdésben 78 esetben született elutasító népszavazás. Ezeknél az egyéb törvénykezéseknél nagymértékben rontják a statisztikát az 1981 előtti évek, amikor több volt az elutasítás, mint az elfogadott törvényjavaslat.

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy azokat a szervezeteket, melyek képesek egy aláírásgyűjtés kiírására, megszervezésére, már integrálták a törvényhozási folyamatba, az előzetes egyeztetésekbe és nagykoalíciókba, így ellenérveik figyelembe vétetnek és befolyásolják a törvény megszületését. Az is sokat segít a törvénykezésben, hogy a politikusok túlnyomó többsége cilvil foglalkozással is rendelkezik, sőt, ez a demokratikus rendszer egyik eleme (Milizsystem). Ilymódon nem a való élettől távol álló törvényhozókról van szó, hanem olyanokról, akik saját vállalkozásukban, munkahelyükön is megérzik egy-egy új törvény hatását.

Visszatérve a népszavazások kérdésére, beszélnünk kell azokról a népszavazásokról is, melyek nem a megszületett törvényjavaslatok hatására jöttek létre, hanem a "nép", bizonyos csoportok - civil kezdeményezések, közhasznú társaságok vagy társadalmi mozgalmak szervezetei - önálló kezdeményezésének eredményei. Ezek az ún. iniciatívák.

Az iniciatíva révén az állampolgárok alkotmánymódosító javaslatot tehetnek, amennyiben 100. 000 aláírót találnak kezdeményezésükhöz. Egy szempont van: az iniciatíva nem ellenkezhet a nemzetközi törvényekkel. Az ebben megfogalmazott kérdést a szövetségi parlament még a népszavazás előtt tárgyalja és állást is foglal a kérdésben - többnyire elutasítót. Amennyiben jónak látják, ellenjavaslattal (Gegeninitiative) állank elő. Ilyenkor mindkét fél kampányba kezd, ami - a anyagi lehetőségeiktől függően - óriásplakátokat, sajtóhirdetéseket, postaládába dobott információs anyagokat és honlapot is magában foglal.

Kantonális és helyi szinten konkrét törvényjavaslatot is tehet az állampolgárok egy csoportja.

Ezen az oldalon meg lehet nézni, hogy pillanatnyilag hogy állnak az aláírásgyűjtéssel a különböző iniciatívák, a kapcsolódó információkat is belinkelték és az is látható, hogy hány nap van még hátra a szükséges 100.000 aláírás összegyűjtéséhez. Jelenleg folyik az aláírásgyűjtés pl. ahhoz, hogy az autópályákon érvényes 120 km/órás sebességkorlátozást 140 km/órára emeljék fel.

Ugyanezen a honlapon, csak egy másik oldalon az összes eddigi iniciatíva eredménnyel együtt felsorolásra került, igazi csemege azoknak, akik érdeklődnek a részletek iránt. Pl. hogy 1908-ban az akkor szükséges 50.000 aláírás helyett közel 168.000 gyűlt össze az abszint betiltásáért és végül meg is szavazták. Vagy pl. hogy 1955-ben a 44 órás munkahét bevezetését kezdeményezték egy népszavazásban, amit 1958-ban leszavazott a nép. 1987-ben pedig azt kívánta megszavaztatni a nép, hogy ne épüljön több atomerőmű Svájcban. Az 1990-es népszavazáson ezt jóvá is hagyták. Az iniciatívák többsége azonban elutasításra kerül.

Nincs még egy ország, ahol olyan sok népszavazás lenne, mint Svájcban. Esetenként jó pár megszavaznivaló is összejöhet, ha van helyi, kantonális és szövetségi téma is. Akár a saját - aktuális - érdekeik ellen is szavaznak, ha az ország jövője szempontjából fontosnak találják. Ha ugyanis jól megy az országnak, a gazdaságnak, akkor jól megy az egyénnek is ...

2015. február 5., csütörtök

Páciens eladó ...


Egy berni háziorvos (és egyben egy nagy sürgősségi rendelőintézet vezetője), Daniel Flach tabut döntött egy múlt heti orvoskonferencián Bernben. Arról számolt ugyanis be, hogy tudomása van olyan esetekről, amikor a háziorvos ahhoz a szakorvoshoz, vagy abba a kórházba utalja be a beteget, amelyik a legtöbbet kínálja érte - neki, a háziorvosnak, zsebbe ...

Négy konkrét esetet említett, természetesen nevek említése nélkül, azzal a céllal, hogy felhívja a figyelmet a jelenségre.

  • Az első esetben egy privát klinika fizet a háziorvosnak betegenként 500 frankot, ha az hozzájuk utalja a pácienst (természetesen megfelelő biztosítással kell rendelkeznie az illetőnek).
  • A második esetben egy nyilvános kórház kínálja fel CT (komputertomográfiás) vizsgálat lehetőségét, hogy a drága berendezés jobb kihasználtsággal működjön. Egy-egy vizsgálat költsége 450-1.200 frank között mozog, ezért a kórház "hálás" az együttműködő háziorvosoknak, ha pácienseiknek ezt a vizsgálatot az ő kórházukban rendelik el.
  • A 3. eset sokkal meredekebb. Egy bizonyos háziorvosi hálózat (Ärztenetzwerk) csak akkor utal pácienseket egy adott ortopédiára, ha azok fizetnek a páciensekért. Enélkül nincs páciens.
  • Egy bizonyos magánkórház a kanton tulajdonában lévő közkórház számára megvásárol egy MRI (mágnesrezonanciás-tomográf) készüléket. Ezért cserébe a közkórház a magánkórházba utalja a betegeit. Kizárólag oda. (Ez annyira bizarr, hogy nem is értem, de nem fejtették ki bővebben. Talán az lehet az oka, hogy nem minden kórházban van mindenféle specialista, ezért akár más kanton kórházába is utalhatják a beteget kivizsgálásra, kezelésre.)

A szakmában már korábban is rebesgették, hogy létezik ez az úgynevezett "kick-back", vagy magyarosan kenőpénz, hogy olajozottabban menjen az üzlet, de ilyen konkrétan soha senki nem beszélt róla.

Ez az eljárás természetesen teljességgel törvénytelen, ráadásul a szakorvosi vizsgálatra való beutaló ilymódon nem feltétlenül a legalkalmasabb, hanem a legtöbbet kínáló szakembernél landol. A páciensek kiszolgáltatott helyzete ezáltal megduplázódik és az orvosokba vetett bizalmat veszélyezteti. Felmerül annak a veszélye is, hogy idő előtt vagy ok nélkül kerül sor kivizsgálásokra, operációkra. Ennek megértéséhez tudni kell, hogy Svájcban egy bizonyos összeg erejéig a beteg maga fizeti az orvosi számlákat, minden kivizsgálás, kezelés, gyógyszerezés költségét. Tehát neki a pénztárcája is és nemcsak az egészsége bánja ezt az "ügymenetet".

Az okokat kutatva kettőt is ismertettek. Az egyik az lehet, hogy a háziorvosok kevesebbet keresnek, mint a szakorvosok, specialisták és így némelyek kísértésbe eshetnek egy csábító pénzügyi ajánlat hallatán. Pl. van olyan háziorvos, aki csak akkor utal egy bizonyos ortopéd sebészhez pácienst, ha a műtéten maga is részt vehet - 700-1.500 frank díjazás ellenében.

A másik okot a Svájcban egyre nagyobb számban dolgozó német háziorvosok számlájára írnák (hogy van az, hogy minden rossz az itt élő külföldieknek köszönhető? - kérdem én). Németországban ugyanis - állítólag - elfogadott az ilyesfajta gyakorlat és elképzelhető, hogy ezt a gyakorlatot itt is folytatják. A Medswiss elnöke nem azt állítja, hogy a német háziorvosok illegális tevékenységet végeznek Svájcban, viszont az esetek kivizsgálását kéri.

Úgy tűnik, hogy ha egyéb érdekek nem jönnek közbe, kivizsgálás indul ebben a témakörben.

Abban megegyezni látszanak a hozzászólók, hogy aki pénzzel kíván pácienst szerezni, az valószínűleg nem a legjobb orvos. A legjobbaknak nincs szükségük ilyesmire.

Cikk itt és itt.

További posztok egészség és egészségbiztosítás témakörben itt, itt és itt.

2015. február 3., kedd

Coop vagy Migros?

Jeder will der Günstigste sein: Die Preisvergleiche der Grossverteiler Migros und Coop sind aber legitim.
Fotó innen

Egy igazi svájci a két nagy kiskereskedelmi lánc egyikében vásárol, de csak az egyikben. És ez meghatározója az ő személyiségének. Még akár egy házasságot is megkeseríthet, ha a házas felek nem ugyanahhoz a lánchoz húznak. Láttam már olyan társkereső hirdetést is, amiben azt is megadta a hirdető, hogy - lehetőség szerint - Coop-párti férfit keres ... 

Állítólag már születéskor eldől, hogy Migros vagy Coop Kind lesz-e valakiből, aztán élete végéig ott is fog vásárolni. Egy stand-up comedist, Gabriel Vetter szerint (itt látható az előadása) ez az igazi vízválasztó az országban, nem a Röstigraben. Véleménye szerint nagyon is jól megkülönböztethető egymástól a két tábor - a Coop gyerekek elkényeztetettek, a Migros gyerekek szegény csórók.

Ennek a kissé túlzó megállapításnak az adhat történelmi alapot, hogy a Migros évtizedeken keresztül 30%-kal olcsóbban árult mindent, mint a versenytársai, így a lakosság egy része számára nem volt kérdés, hogy hol vásároljon. Gyártók és konkurensek sem rettentek el a bojkottól, a Migrost azonban nem sikerült kiszorítaniuk a piacról.

Ha ma megkérdeznek valakit, hogy Coop vagy Migros, nem csoda, ha a válasz politikai állásfoglalással ér fel. Márpedig megkérdezik, tőlem is megkérdezték! Mivel azonban én egy svájci gyökereket nélkülöző bevándorló vagyok, nekem egyik sem több annál, ami. A kínálat mindkét helyen nagy, minőségi termékekkel, bio áruval, laktóz- és gluténmentes termékekkel, friss, helyben sütött pékáruval, akciókkal és olvasmányos heti magazinnal. Rendben, bevallom, a Coop-ot jobban szeretem, a magazinja is vonzóbb számomra, de ez nem riaszt el attól, hogy időnként a Migros-ban is vásároljak. Meg a Manorban. Meg amerre még járok ... Szóval nálam semmiképpen sem elvi kérdés az, hogy hol vásárolok.

Egyébként mindkét cég cégcsoporttá nőtte ki magát egyéb hálózatok és gyártó cégek megvásárlásával. Így - gyakran anélkül, hogy tudna róla - a "másiknál" vásárolhat az elővigyázatlan ember. A Migros csoporthoz tartozik pl. a Depot (lakberendezés), a Digitec (elektronika) és a Schild (ruházat), de fitness centrumok, a Migros Klubschule, a Migros Bank, a Hotelplan utazási iroda is. A Coop is több céget megkaparintott már: az Interdiscount, Fust és microsoft.ch (műszaki cikkek), a TopTip (bútor, lakberendezés), a Luminart (lámpák), a The Body Shop (kozmetikai cikkek), a Christ (óra-ékszer) a Coop csoporthoz tartozik.

Mindkét cégcsoport éves forgalma 27 milliárd frank körül mozog. A hazai kiskereskedelem terén azonban a Migros jóval több vevőt és forgalmat tudhat magának, mint a Coop. A 2013-es adatok alapján mindketten a világ 50 legnagyobb kiskereskedelmi láncai közé tartoztak. Igaz, a Coop csupán az 50. helyet csípte meg, a Migros pedig a 38.-at. A lista elején szereplőkhöz képest mindketten kis halak.